Az anemóna (szellőrózsa)

A görög mitológia a piros anemónát, amelyet gyakran szellőrózsának is neveznek, Adónisz halálához kapcsolja. Ezt a jóképű fiatalembert két istennő is szerette, Perszephoné az alvilág- és Aphrodité a szerelem istennője. Adóniszt vadászat közben halálosan megsebesítette agyaraival egy vadkan. Az ifjú vére nyomán vörös szellőrózsák fakadtak a földből. A történet egy másik változata szerint az eredetileg fehér szellőrózsát Adónisz kiomló vére festette vörösre. A kereszténység szimbólumai közül, a vörös szellőrózsa jelképezte Krisztus kereszten kiontott vérét. Ezek a virágok a keresztre feszítést ábrázoló festményeken is megjelennek.

A szegfű

A rojtos szirmú fehér, sárga, rózsaszínű, vagy piros szegfűnek változatos a jelentése is. A mexikói indiánok a „halottak virágának" tartották a szegfűt és temetés előtt illatos virághalmokat helyeztek a holttest köré. A koreaiak három szegfűt tesznek a fejtetőre, amelyek hitük szerint megjövendölik majd, hogy az illető személy életének melyik szakasza tartalmaz szenvedést és nehézségeket. Az európai flamand nép hagyományaiban a piros szegfű a szeretet jelképezte, míg a rózsaszínű az esküvők népszerű virága volt.

Lótuszvirág

A lótuszvirág néhány jelentésbeli értelmezésben osztozkodik a liliommal. A vízben virágzó lótusz a termékenység, a nőiesség, a születés és az újjászületés jelképe. A lótuszvirág szirmai közül kiemelkedő Ízisz istennő az újjászületést szimbolizálta, ezért az ókori egyiptomiak lótuszvirágot helyeztek a mumifikált holttestek kezébe, ezzel jelezve a holt lelkek halál utáni spirituális, új életét. A hindu és a buddhista történetek gyakori szereplője a lótuszvirág. Buddhát gyakran ábrázolják a trónján ülve, lótuszvirágok között. Az ázsiai népek mitológiájában a lótusz gyakran a női nemi szervet szimbolizálta, amelyből új élet születik. A hindu hit szerint Vishnu isten köldökéből nőtt lótuszvirág szirmai közt ült a „köldökben született" Brahmá isten, aki látta, ahogy a lótusz lassan betölti az egész univerzumot. Ez az jelentette, hogy a köldök szerepét betöltő lótusz a világegyetem központja. Padma istennő jelképe szintén a lótuszvirág, ami úgy tűnik, hogy a hindu és a buddhista hitben a kreatív erőt és a kibomló energiát jelenti. A virág szent jellegét jól illusztrálja az a történet, mely szerint, amikor Buddha a földön járt lépései nyomán lótuszvirágok fakadtak. Egy másik, Buddha származásáról szóló mítosz elbeszéli, hogy az isten először egy úszó lótuszvirágon volt látható. Egy japán legenda szerint Nichiren (Nap-lótusz) anyja akkor maradt terhes, amikor egy lótuszon a napsugarakról álmodott. Nichiren japán pap alapította meg az 1200-as években a buddhizmus egyik ágát. Az „Om mani padme hum" (imádság) ismétlése a hinduk és a buddhisták hite szerint áldást hozó erővel bír, jelentése pedig „ékszer a lótuszvirágon"; Buddhára vagy a férfi és női energiák misztikus egyesülésére utal.

Nárcisz

A nárcisz virágról szóló görög mítosz az emberi gyarlóság istenek általi büntetésének története. Akárcsak Adonisz és a jácint legendájában itt is egy haldokló ifjú életereje és identitása áramlik át egy növénybe. Narcissus kivételesen vonzó és jóképű fiatalember volt, aki visszautasította az érte epekedők szerelmét. A bánatba belepusztult Echo nimfa halála felbőszítette az isteneket, akik megbüntették Narcissust. Beleszeretett saját képmásába, amit az erdei forrás víztükre fölé hajolva pillantott meg. Önimádatában megpróbálta saját magát megölelni és vízbe fulladt, de a mítosz egy másik változata szerint megölte az önmaga utáni sóvárgás. Szenvedéseinek helyszínén a forrás mellett virágok nőttek, melyeket a nimfák nárcisznak neveztek el. Így lett ez az illatos virág az önzés és a hiúság szimbóluma. Napjainkban a pszichológusok nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőnek nevezik az önimádó, más problémáira ráhangolódni képtelen embert.

Rózsa

Édes illatú virág, mely egy tüskés bokron nyílik és a mitológiában sok jelentése ismert. Az istennők imádásának jeleként rózsákat helyeztek szobraik elé, az ókori rómaiaknál pedig a szépséget jelképezte és Vénusz virágaként tartották számon a rózsát. A római mitológiában a halált és az újjászületést is szimbolizálta, ezért gyakran ültették sírokra is ezt a virágot.

Napraforgó

A virágtányér mindig a nap felé fordul. A görög mítoszban Klytia és Apollón napisten szerelmi története megmagyarázza a virágnak ezt a mozgását. Klytia vízinimfa, de egyes források szerint babilóniai hercegnő volt, aki beleszeretett Apollónba. Kezdetben az isten viszonozta szerelmét, és mindig visszatért hozzá. Később ráunt a leányra, aki bánatosan követte fejével, ahogyan Apollón tüzes szekerével végigvonul az égbolton. Végül az istenek megsajnálták és virággá változtatták. A legenda egyes változatai szerint körömvirág lett belőle, de a legtöbb azt tartja, hogy Klytia napraforgóvá változott.